A világ legismertebb kihalt faja a mauritiusi dodó, amely nem csak az ország, hanem az emberi pusztítás jelképe is lett.

A dodó madár élete és kihalása

Mauritiusra az élet csak levegőben, vagy vízen érkezhetett. A sziget soha nem volt szárazföld része, így egyedi flórája és faunája alakult ki. Az európai ember megérkezéséig nem voltak jelen ragadozók, így a több millió madár békésen fejlődhetett.

A dodó a galambfélék családjába tartozott. Egy felnőtt madár súlya 23 kg körül lehetett, és amúgy kövér, röpképtelen, de rendkívül barátságos volt.

Az első felfedezők a szigetet Afrika és India között pihenőként használták, betelepítettek majmokat, a hajókról megszökött kutyák és patkányok is elszaporodtak. Ez végzetesnek bizonyult a dodó számára. Egyrészt a hajósok vadászták a húsa és zsírja miatt (bár saját maguk nem ettek belőle, mert legendásan rossz ízű volt), másrészt sportból, hobbiból is írtották. A hollandok “walghvoghel”-nek hívták a madarat, ami annyit tesz ízetlen, mert a húsa annyira zsíros, olajos volt, hogy a hajósok betegek lettek tőle.

A kutyáknak könnyű prédák voltak, a disznók, macskák, patkányok és majmok pedig könnyűszerrel ehették meg a tojásukat.

A 17. századra már csak kevés példány maradt fent, párat elvittek Európába, hogy bemutassák, de ez sem mentette meg a fajt. Sajnos a század végére teljesen kihalt.

A dodó, mint Mauritius jelképe

Van egy mauritiusi mondás: “A dodó útján halad.”, ami a naivságnak és hülyeségnek állít emléket.

A dodó kicsit olyan, mint nekünk Puskás. A külföldiek többsége üveges szemmel nézz a messzeségbe, ha megkérdezed hol van Mauritius, de ha kimondod, hogy dodó, akkor fény gyúl a tekintetekben, és egyből tudja hová helyezze.

Hotelek viselik a nevét, plázákban, egyéb közterületeken vannak szobrok róla. Nem tudsz elmenni úgy egy turista boltba, hogy ne találkoznál plüssdodókkal. Sőt, az útlevél vízum pecsétjén is ott van.

Még is, hogy lehet ennyire “élő” egy 350 éve kihalt madár?

1680 körül látták az utolsó élő madarat, a franciák 1710 körül úgy érkeztek meg a szigetre, hogy már kihaltak a dodók, a hollandok leléptek, nem maradt senki aki látta volna őket még életben. Nem voltak róluk igaz történetek, amik szájról szájra terjedtek volna.

Így nem maradt más, mint a képzelet. Rengeteg gyerekmesében, regényben jelentek meg. Kicsit a főnix, vagy a griffmadarakhoz lettek hasonlatosak, szép lassan beépültek a nemzeti tudatba.

A L’Aventure du Sucre múzeum (ami a cukor termelés hosszú történetét mutatja be) túrájának a végén van egy képregény. A képeken a turisták megnézik a történeteket képkockáról-képkockára, ahogy a hinduk, muszlimok, kreolok, kínaiak szép lassan egy nemzetté olvadnak Mauritius történelme során. Az utolsó képen a turisták megkérdeznek egy cukornádon dolgozó férfit, hogy hol vannak az igazi mauritiusiak? A férfi elmagyarázza, hogy azokat nézik. Nincs olyan, hogy az igazi mauritiusi, ez csak egy marketing fogás. A hátérben viszont egy szürke kutya az alábbit morogja:

“Les vraies Mauriciens ont été mangés par les Hollandais il y a longtemps.” – avagy – Az igazi mauritiusiakat már rég megették a hollandok…

Érdekesség:

Tudtad, hogy van egy dodó szobor a budapesti állatkertben? A szobor többszáz az emberiség miatt kihalt állatfajnak állít emléket.